világnézetek
A
szellemi szerveződések mindig megfogalmaznak maguk és egy nagyobb
'közösség' számára egy sajátos élet és létszemléleti megközelítést,
melyek részei lesznek egy absztrakt egésznek felfogható
össz-szemléletnek - a megnyilatkozó szándék önmagán keresztül is
érzékelteti a lehetséges világnézetek összességében, annak
tulajdonságait és formai sokféleségét
az izmusok
sokvariációs változatai (mint egyéni és áttételes egyéni (kollektív)
deklarációk, a jelen konkrét fizikai síkján ütköznek egymással érzés
szinten, de tartalmilag képeznek egy olyan világnézeti
'összmennyiséget', ami létezik, jelen van, de nincs visszaható
értelmezhetősége (minősége) az elhatárolódó egyedi eredet identitását
mutató világnézeti formák számára
a forma, önmaga speciálisan egyedi időszemléletében, a lényeg tulajdonítását is határozottan magának követeli
a
különbözőség érzetét és identitását, ebben az esetben "az egy valami
helyes, a többi helytelen" 'elgondolás' alapozza meg - annak az
ismeretlen világnézeti 'egységnek' öntudatlanságában, ahol a realitásnak
felfogott dimenzió csak egyféleképpen,- a lokál téridő mikrokozmosz
jelenlévőségében ismerhető fel.
Így a kódok formai eltérésük
folytán, lényeginek is tekintett "pillanatnyi" identitásuk
végérvényesnek betudott ("mozdulatlan") realitásához igazodnak -
-
a szemléletek szintézis nélküli stabilitásukban, egyben instabilak is - a valóság szempontú
relativitás konkrét sok és többértelműségét mutatják
(
bizonyos 'díszhalak' felhasználó memória tartománya 3 másodperces -
(állítólag) - lehet hogy ezért nem őrülnek meg az akváriumban)
Mentálhigi-füzetek
1
(igazság- valóság leves)
Az intézményes oktatásban a vezérelv, maga az ismeretanyag, többnyire mindig valami konkrét, fix tartalom, így ha azt kérdeznék tőlünk hogy mi az igazság, vagy kinek van igaza - akkor várnánk hozzá a konkrét történetet, amiben feltételezésünk szerint majd el tudnánk dönteni hogy mi az igazság, vagy kinek van igaza. Magáról az igazságról, mint absztrakt vagy szintetizálható fogalomról, valószínűleg homályos elképzelésünk van, konkrétumok nélkül, - ha nem tartjuk eleve értelmetlennek a kérdést, - ami nem jelent többet, mint hogy nem értjük - illetve még azt, hogy különösebb önismeretek nélkül is használunk ideológiákat, dolgokat, érzéseket)
Amikor történet nélkül kell megismernünk az igazságot akkor nincs felhasználói értéktényező a logika számára, - vagyis egy olyan formális, eszenciális logikára van szükség aminek eszenciája nem a „felsőbbrendűségében” van, hanem az értékmentességében.( Az érték, a jó és rossz dimenziója, így az értékmentes, a „túl jón és rosszon”- klasszikus gondolat igényét fejezi ki.) A minden értéktől mentes logika számára szükséges felismerni azt a legáltalánosabb alapot, gyökeret, ami az általa vizsgált összes jelenséget magába tudja foglalni, külön eredőtől származtatott fekete bárányok nélkül.
Mindenféle érzékelési viszonylatban, így az olyan tudati tevékenységnél is, mely a megismerésre törekszik, megfigyelhető az alapvető tulajdonság, hogy az AZONOSSÁGOK és KÜLÖNBÖZŐSÉGEK kategóriáinak, állandó és folyamatosan egymásba alakuló alkalmazásával operál.
A különbözőségek kategóriáiban válik láthatóvá a szubjektumok természete, akik,amik, az érzékelési összpotenciájuk kondícióival ill. azok függvényében szükségszerűen differenciálnak, szelektálnak, megkülönböztetnek, analizálnak, (a jó és a rossz poláris dimenziójában) - majd ennek végeredményeképpen összegeznek, – amit úgy hívnak,hogy IGAZSÁG.
Az igazság így a mindenkori pragmatikus felhasználhatóság igényében és az adott érzékelési öszpotenciák függvényében természetszerűleg relatív értékrend, ezért lényegileg a megismeréshez csak közvetetten vonatkoztatható.- (természetében: az ego akarata és identitása.)
Az igazság, a konkrét éppen aktuális jelen mérésének tükörképe a felhasználó, - itt mint értelmező szempontjából.
Ebben az irányultságban nem az időszintézis jelenik meg, hanem a belső tartalmak szintézise, ami az összes anyagcsere paraméter balansz helyzete által változtatott poláris pontok miatti változást, formálódást mutatja, ezért folyamatos korrekcióra szorítja az igazságot, mind az egyénit, mind a kollektívet - (a kell, - nem kell mikrokozmoszt kuszálgatja) Az igazság így az lesz mindig ami jó nekünk, amit értünk, amit felhasználhatunk Az igazságok identitásai ütköznek, az egyes emberi élethez képest gigantikus idősíkokon keresztül, amíg eljutnak önmaguk valóságának, a nem poláris értelmezéséhez.
A Valóság, mint szó, használatban van ugyan, de értelmezése még a személyes és kollektív tapasztalatok „tényvilágára” korlátozódik, vagyis a tartalmilag irracionális ("hálózati") jellege, mely a konkrét érzékszervi tapasztalatok végtelen természetét és felhasználói szelekcióinak értelmezését mutatja, - differenciálatlanul az igazságtól értelmeződik, ami különbségtétel hiányában, az igazságon belüli jó-rossz differenciával lép a helyébe, és ebben megjelenik a „valótlan nem igaz” is mint "értéktelen" tévedés, („nem tény”és fekete bárány), amivel szembeállítva, az „objektív”fennkölt terminusa áll, - de ez megegyezően összemosódva azzal az igazsággal, ami a kollektív tapasztalat olyan egysége, ami az érzékszervi azonosságok önhitelesítésében kimerül - (a faj egojában), - így ha az „objektív kritériumait” elég sokan és hangosan kiabálják, akkor kapjuk az etikus tudósok modelljét, akik által a tudomány, mint a kollektív tapasztalat intézményesített szentsége, áldását adja az „igaz valóságra”.
a tévedés természetéhez
Általános (abszolút) értelemben nem lehet tévedni, mert a Valóság-hálózatban előforduló, inger-válasz interakció, mindig a konstellációs össz-kondícióival történik meg, és nem olyan célzatok jegyében, ahogy "kellett volna történnie", a mi mechanikai szemléletünk fókuszában - azaz formálódik a valóság érték nélküli mozgásviszonylata - független attól, hogy helyesnek vagy helytelennek tartjuk - próbáljuk megkülönböztetni a felhasználói értéktől, - mert annak alapján, minden olyan dolog téveszme, hazugság, ártalmas, örültség stb. lesz, ami nem minket igazol - természetesen csak akkor, ha megismerni szeretnénk valamit, - (ha felhasználni akarjuk, akkor nagy segítségünkre van a tévedés-tudat, mert identitásunkat és motivált akaratunkat kondicionálja, valamint sarokba térdepléshez kényszeríti ellenségeinket )
" szigorúan tudományosan azt mondjuk" ; - 'ami működik, az már nem lehet tévedés', - mert az "objektív feltételek" körülményei létrejöttek, viszont a valóság "működését" egy huszárvágással is tévedésnek minősíthetjük, ha rossz kedvünk van és csak a Jót akarjuk bevonzani - ez még játékos is lehetne, ha nem járna otromba tréfák kieszelésével, mert így már nem olyan gyerekesen helyes dolog, hanem felnőttesen gyerekes lesz, - ami az egyszemű Óriás jót akaró rettenetes kiszámíthatatlanságát idézi, - akinek ha nem jó jelszót mondunk, - ezt-azt, levág rólunk
ismeret tükrök - okos trükkök
Az urbanisztikus népszaporulatban létrejött élettér anomáliák, - melyek
egyrészről az egyirányú gazdasági érték transzformációkat hozták és szabadították
magukra, - a megismerés tudati potenciájának irányát is átformálták
abban a sürgető felhasználói vezérelvben, amelynek 'egy-ügyüségéhez'
minden megismerési késztetés, öröklődve alárendelődik.
A futószalagon
adagolt, kötelezően és csak racionálisan elsajátított uniformizált
információnak, már nincs egyéni érzelmi vonatkozása, - átérzése,
analógiája, - minden kísérlete, ami nem célirányos, felesleges
időpocsékolás lett a létfenntartás és szabályozás besűrűsödött teendői
közepette, - ezért a szülők és gyerekek érzelmei vagy egyéni érzései, a
megismerés öröméhez már nem kapcsolódnak, (ebben a formában) - az
ismeret leválasztva az empirikus fúzió lehetőségétől, csak a
használhatóság funkciójában jelenik meg,
- különválasztva az egyén
érzelmi világától lesz önmaga számára követendően "objektív", amihez
igazodnia kell tudatilag - míg az érzések, érzelmek, az erkölcsi
dogmáknak alárendelve és elszigetelve konzerválódnak, a tudat egyébként
is beszűkített - változó értelmezéseinek, idődimenzióinak, hatásaitól.
Ezeket
a gátlás alá rendelt tudati és érzéki érzelmeket, csak az un. 'intim'
szféra kényszerű létrehozásában tudta a személyi psziché megélhetővé
alakítani, mint ahogy a tudatnál ugyanezt a védekezési mechanizmust
jelentik a "titkos" 'hermetikus' megismerési irányzatok illegalitásai
-
a tudás-örömök, melyek az érzelmi kultúrát, a tudat általi jelenbe
hozhatnák - misztifikált és romantikus elképzelésben, az un.
'megvilágosodásokban' érhetőek csak el, amelyek rendszeresen és széles
választékban megjelennek egyéni próféciákban, a kulcsrakész létlényegek
piacán - általában, egy szempontú, hit alapú természetük, - egyedüli
modellnek beállítva magukat, adják a 'forma', egyszerűen kezelhető
univerzális varázspálcáját mindenki méretére - vonzásuk ; - az érzelmek
és tartalom "sima" -(komfortosan zökkenőmentes) - fúziójának
lehetőségében és alkalmasságában rejlik, mert ez, mint régóta mostohán
kezelt általános alapigény, - könnyen elegyedik e lehetőség reményében
.
Az
ismerethez kapcsolódó érzelmek szintézisének összetettsége, amik az
'átérzéseket' (érzelmi azonosságokat) és a tudat számára az analógiákat
teszik lehetővé, - hosszadalmas, generációsan nehéz szülések
folyamat-állapotait is tartalmazzák, amik az egyéni megközelítéseket
hajlamként örökítik az érzések predesztináltságában, (szenzibilitás) -
motiválva a már meglévő ismeretek közti összefüggések keresését, - egy
újabb átfogó időegységhez.
Ezek praxisaiban, - az adott kor szellemi
normáitól szabadulni próbáló tudatoknál, az egyéni pszichés
identifikációk is megjelennek, amelyek mindig az adott rációs állapottal
időszinkronban "élik" meg annak érzelmi és absztrakt vizuális jellegét
is - és az ennek megfelelő helyzetváltozásokhoz mérten kerülnek olyan
pszichikai állapotokba, amik nem csak az útszakaszok végein elért addig
soha nem tapasztalt elementáris extázist élik meg, az analógiák egymás
által megnyíló tér-idő tágulásaiban, - hanem az út közbeni szükségszerű
öngerjedések, neurózissal, paranoiával, hallucinációval, stb. - velejáró
állapotait is, valamint az egyéni érzéki késztetések spontán
aberrációinak útkereséseit
Az általános fogyasztói önérzet,
tudattalan kultúrájában, meg nem fogalmazottan minden leigázható és így
rendíthetetlen mohóságának határozott akarata szerint a tiszta
eszenciális 'Jót', ki kell, - tehát ki lehet vonni, már az időből is, -
lenyesegetve innen-onnan egy-két ezer évet.
A tudat és érzelem,
szintézis kapcsolatának természete még csak utópisztikusnak tartott
kísérletekben sejthetőek, de az már régóta tapasztalható, hogy
összetevőinek lefojtása vagy hígítása, nem "illik" bele a szimbiózisok
élettér arányainak épülésébe
Hiányzó analógiák
Annak ellenére hogy az analízisek "fejlettségébe" és kultúrájába beleszédülünk és ezeket mint technikailag kódolt és különálló részeket mechanikusan és koordinációsan működtetni vagyunk képesek ( x számú feltételek megléte esetén) –ugyanakkor a szintézisek, analógiák kapcsolódásai vannak jelenleg aránytalanul elmaradva az idealisztikus egyensúly feltételezésében, ami a különböző szemléletek egymáshoz képesti arányait jelenti, melyek átérezhetővé tennék, az egy világ és számtalan világnézet viszonylatait, -
[ A „szédületes” technikai fejlődés mellett, - a tudat kollektív kifejlődéséhez viszonyítva, az a „ bizonyos” csiga valóban bedől a kanyarban a motoros szemüvegében amikor elszáguld mellette. (Robin Hood nagyapái és Superman unokái között a formai különbség a tölgyfabunkó és a lézerkard, lényegileg viszont ugyanabban a rítusban hadonásznak időtlen idők óta, - mindahányan és mindannyiszor az örökölt angyal-ördög képzetük szabad szerepválasztásában próbálják sátánképüket a külvilágra kivetítve megrongálni,]
Az érzékelési szintézisben megjelenő környezet (lokáltér) értelmezése, össztartalmában lényegénél fogva meghatározott – mivel a belső logikai tartalmak, (felhasználási szükségszerűségek) - átkódolják a felhasználási érték szerint a valóságot, (igazsággá), Ezután már csak a poláris alapon önmagát magyarázó belső logika áll rendelkezésre a megismeréshez is - és mivel ez minden felhasználó szubjektum lényege ,- így természetszerűleg tartják fenn az élet-létezésük virtuális, - és a valóság hálózat jellegét. -
Az analógiához, az azonosságok érzékelési szempontjai a relatív belső világ felöl közelíthetőek, mint önkontroll,önismeret, analóg tükörképpel való szembesülés, - és mivel tehát az érzékelés genetikailag adott összpotenciáinak természetében determinált a „külső” környezet tulajdonságainak az értelmezése, így belső természetükben találhatóak azok a valóság - analógiák amelyek minden véges dolognál, azaz a létezés „egészére” vonatkoztatva is megmaradnak a megismerhetőség keretein belül, - ezen kívül az empirikus dimenziót is ez a viszony teszi progresszív irányba azáltal,hogy az empatikus alapállást, az érzelmi „azonosságokat” feltételezi a formai különbözőségektől elvonatkoztatva.
Hívők és hitetlenek
a 'hívők és hitetlenek' érzelmi életének különbözősége, egymáshoz viszonyított értékrendjükből, valószínűleg nem érthető, csupán az önmagunk 'helyes' útjának tudatát erősítheti bennünk, rosszabbik esetben a lesajnáló ábrázolás, - ami a 'vég' nélkül ismétlődő "tartalmatlan' élvezetek hajkurászásának képzetét kelti - olyan felsőbbrendűségi érzetet generál, ami abból az 'időtudatból' ered, ami a mi saját hitünk jelen értékeinek végtelenségét feltételezi - bár a hit természete is egyben, hogy "ne lássa' előre önnön változásainak átalakulását, a 'fizikális matériás' dimenzióban is ez történhet, csak ott egy rövidebb 'időtartamot' nem látunk át - és bár tudjuk hogy úgy is megéhezünk, mégis jóízűen tudunk enni, (megelőlegezve hogy van mit)
mélyen megérintőek a hitvilág szembesülő tapasztalatai - tartalmukat az a 'józanító' realitás formálja, ami a túlélés személytelen pragmatikus "bölcsességére" cseréli az érzelem egyedi irányának misztériumát, - (amiért nem érdemes úgy odalenni vagy belehalni) - egy csalatkozás eset utáni okosság tabletta bevételével, a teljes egészként vágyott élet látomása, már csak egy naivitás álmodozása lesz, a folytonos mulandóságban -
valós rémülettel tölthet el a tapasztalt hitetlenség tudata, - mely a natúr matériának adja életét, a 'halhatatlan' létezésért cserébe - halálát beleszőve az 'életképes' túlélés értelmezésébe - és az újjászületést, valaminek a szükségszerű folytatásának látva
- ami ma őszintétlenség, az tegnap vagy holnap diplomatikus tapintat lehet - ha az érzések változásait nem követné ítélet, elvárás és magyarázkodás, - akkor nem kapcsolódna össze folyamatosan a történések érzelmi logikája és a szabad folyamok áramlása kiegyenlíthetné, annak kizárólagos birtokviszonyba korlátozását -
mivel ez még sincs így, feltehető hogy a tudat racionalizmusa és az érzésekből álló hitvilág érzelmi viszonyulása, két különböző érzékelési dimenzió. amit az 'én' ego hordoz önmagában és amelyek egymásra hatásukban, belső viszonyuk folytonos mozgásban lévő identitásait jelenítik meg -
hogy miért olyan valaminek a természete, mint amilyen, azt akár meg is ismerhetjük, de azt is hihetjük, hogy rossz eredetének végzetes hibája, hogy nem minket szolgál
Szolgáló tudomány :
A társadalom "szolgálatában" levő tudomány, - olyan kérdéseket "nem szívesen" tesz fel magának, amit nem tud azonnal megválaszolni, - ezeket régóta átengedi a szabályozás társadalmi rendszereinek, így annak "kényszerűen tudománytalan" jegyében és az ego-identitások regresszív tekintetében, a dogma karakteres természete mindig felismerhető.
Ebben a szemléletben, a dolgoknak csak egy tér - idő helyzetük és értelmezésük lehet, amit a dogma igazsága jelöl ki, (önnön időtudatának kezdeteként), - ezért a mindenkori, genetikai-analóg időket, amelyek bármilyen lét és életciklust átfognak: (a felfejlődések – azonosságok – bomlási szakaszok) - ebben a kondícióban nem ismeri fel, ill. még képtelen egy analógiában azonossá tenni önmagával - így az éppen megélt időszakasz helyzetéhez mérten fejezi ki viszonyát az idő értelmezésében, és "történetének"meghatározásában - elhatárolódva "kívülálló" polaritásaitól, melyeket tapasztalva fogalmazódnak meg a tükörképek negatív lidércképei,- ettől kezdve értelmeződnek a "szembenálló" különbözőségek idegen eredetűeknek, és lesznek ezáltal "tévesek, rosszak, igazságtalanok, bűnösek, ártalmasak" stb.
A belső értékrend abszolutizálása úgy formálja át a dogmán kívüli valóság értelmezését, mint érdektelen (primitív) vagy elpusztítandó (eretnek) értéktelenséget és tudati aspektusa nem a megismerésre törekszik, hanem a szabályozás elvű felhasználás kisajátítására.
A dogmán belüli értékrendi identitás időalapja és a kollektív tudat egyik szimbóluma, - maga a kijelölt Történelem, - vagy eseménysorozat, vagy mikrokozmosz szinten a sztori, egy olyan mese, amihez érzelmi indulatok is társulnak.
Azáltal hogy a történet, a tartalmi értelmezésben, nem tud egyértelművé lenni, utalás arra hogy a történet alapját érzelmi identitások képezik, melyek a különbözőség ideájában találják meg önmaguk aktuális lényegét, - ütközéseket generálva, és a szintéziseket reflexszerűen elutasítva, - a változás, vagy a szabad értelmezés lehetőségét kizárva. Ezek a "regresszív" identitások, aktív poláris viszonyt alkotnak a történettel , mintegy lételemük, és általuk fenntartott érvényükben, racionális síkon szervezik hierarchia igényüket.
A szintézisképtelenség egyre inkább arra motiválja, hogy az állandósult különbözőség érzetben megkreálódjon az ellenségkép, - amiben az érzelmi identitás, agresszív indulattá redukálódik és így pszichikai vonatkozásban, elmerüljön a belső ego ellentmondásainak poláris ütközéseiben ahol az igazságok egyedi jellegének mindent elsöprő kényszeres érvényesítése, a folyamatos RIVALIZÁLÁSban tegye az egot végleges lényeggé és ebben őrölje fel az eredendő szenzibilitás potenciáit.
A dogma, - az igazságok szintézisét, nem az egyének belülről épülő folyamatában látja, (az "egész" nem a "részek" által szerveződik) - hanem mindig a "Teremtés-kinyilatkoztatás" hátteréből rendeltetik el az egyén szabadságának határa - lehetőségeit a hierarchia-mag perifériájában rögzíti, ahol és amiben környezetének, és önmaga változásainak kezelhetetlensége, identitás zavarokon keresztül alakítja, az örömtelen feladatok személytelen végrehajtójává.
A dogma - a változás folyamatosan visszatérő jellegét nem ismeri el, ill. értéktelen negatívizmusnak értelmezi - mert abszolutizált, fix tér- idő helyzete ("feltétlen hite") nem alkalmas más tér – idő helyzetek analóg kezelésére, amivel a változások folyamának részeként lenne képes értelmezni önmaga mozgásviszonylatait.
Változó 'idők'
A vágy, az akarat, a cselekvés, egy speciális tér-idő léptéket, nagyságrendet feltételez - az egyenként személyiséghez kötött cél motivációk különbözőségével változnak és változtatnak, legfőképpen azzal hogy a mindig éppen konkrétan érzékelt fizikai tapasztalatban létezve alkotnak képzetet az idő viszonylatairól, ami köré az "érvényesség" felhasználó szempontú fogalmi értelmezései szerveződnek
így a múlt is változni kezd a megítélésben az aktuális jelennel együtt, mert a múlt képzetéhez tartozó időszemlélet, a memóriával formálódó érzet, a jelen érzet képzete az elmúlt dologról és semmiképpen nem maga a múlt az akkori konstellációival, továbbá ha mégis komolyan gondoljuk, hogy a múltról való konkrét eseményekhez kötődő képzet, a múlt egyedüli és "helyes" megismerését jelenti (az akkori konstellációjával azonos érzékelését) - akkor a jelen, jövőbeni múlttá válásakor, ugyanúgy elveszti megismerési képességét önmagára, mert a 'jövő tapasztalatainak hiányában nem tudjuk megítélni a jelent, amiből most a múltat szemlélnénk
(feltételezve a tapasztalatok végtelen halmazának növekedésében elérhető "tökéletes" (állandó érvényű) szemléletet, ami az összes időviszonylat, egy időpontból nézett pontos tükörképét adná meg)
- a tények és igazságok, időn keresztüli szükségszerű változásainak természetében, a relativitásban érezhető a valóság jelenléte, ami a változás-mozgás jellegében bár mit képes realitásnak vagy irrealitásnak láttatni (időszakosnak vagy időtlennek) - és ez felül is írja a tény kritériumait, valamint a jövőre vonatkozó ideákat, de ezt, az aktuális téridő érzékelés, racionálisan nem tekinti következetlenségnek, mert az adott tér-idő polaritásában létezve, a szemlélet 'feloldódik' az idő különbözőségeinek érzett és ütköztetett viszonyában - ezeket jelenidőben, zárt idő szemléletei (dogmái) próbálják stabilizálni, az adott jelenkor megegyezéseihez és az elvont történelmi identitáshoz - ez egyben a fajon belüli ego centrikusság tartalma is, ami nem teszi lehetővé, hogy nagyobb tér-idő nagyságrenddel rálátás legyen egy átfogóbb kollektív eredetre (történetre) ami a jelenhez lenne képes 'igazítani' a múlt a jelen és a jövő különböző identitásait
az idő szintézisében, a múlt-jelen-jövő skálának összefüggésben kellene mutatnia magát, - a felhasználás szempontú előrejelzéseknek, az állandó "mozdulatlanságra" lenne szükségük, a stabil érvényesség alapjához, de az időszintézisek hiányában, az idő 'kiinduló pontjai' a célokkal együtt változva, mindig véges memóriákba ütköznek, ahol a 'kezdet és vége' közötti állapotban, a fixált időhöz kötött perspektíva szemlélet, elsődlegesen csak a megkülönböztetések igényében próbálja izolálni, időre vetített értelmezéseit a változástól
- szerelem és egyéb személyes "megvilágosodások" :
A hit, a személyes fizikai valóságunk öntudatra ébredésének természetes következménye. A szerelemben megélhető hit szabadsága, az egyéni választás tapasztalata a megismerés fizikájában. Ebben az érzetben a hit tárgya azonosítódik az egész létezés lehetséges örömével , - az abszolút időképzet is egy pontba fókuszálódik: az örök jelen érzésével és annak vágyával, hogy mind ez változatlan maradjon,az időtlenség érzet stimulálta szabadságérzettel együtt.
A szerelem mint választás, - automatikusan létrejön, nem kell sokat agyalni és komplex stratégiákat gyártani ahhoz, hogy hogyan legyünk szerelmesek, - a hormonális gravitációval támogatott öröklött formai esztétizmus, spontán válassza ki a szempont optimalizálásához közelítő formákat, bár nem lehetetlen hogy az abszolutizált tudati tevékenység melynek alapja a „tudomány-mítosz”, - ezt a dimenziót is a bűvkörébe vonja majd, - mint például a táplálkozást, ahol már nem az számit , hogy mit kívánunk meg, a szaglásunk alapján - mert most már tudjuk hogy az ártalmas lehet, (mivelhogy azt már mi főztük) -( a „táplálkozástudomány” a végtelen hálózati rendszerek ismeretének „birtokában” és mechanikus vegyületeivel már übereli nekünk hogy mi lesz a "legmegfelelőbben és tartósan egészséges")
- Egyenlőre a párválasztás szabadsága még önkorlátozás nélkül áll fenn, amióta a széles néprétegek, a korai rabszolgasorsból felküzdötték magukat a családi hierarchia által „kontrollált”választási lehetőséghez, majd avval is dacolva az abszolút egyéni választáshoz.
Az egyéni szabadválasztások és megtapasztalási lehetőségek dimenziója, ezzel ki is merül, (első áttekintésre) mert az összes többire olyan domináns módon rátelepült az agyon-szabályozottságára rendkívül büszke intézményes hierarchia, hogy szabad alternatívákat, csak hősies küzdelmek árán lehet létrehozni, ezért aztán a szerelem és a párkapcsolat, kellően fel is értékelődik a kapcsolatviszonyok szituációiban, mint olyan alaphelyzet, mely alkalmas a személyiség különböző rétegeit is fuzionálni.
A nemi polaritások szimbiózisa mellett azonban az örömforrások végtelensége ad lehetőséget olyan teljességérzetek megéléséhez,amiben ez a polaritás is csak „rész” lesz egy még átfogóbb egészben.
Az öntudati szintek végtelen szintézislehetőségeinek variabilitásához akkor nyílik lehetőség, amikor egy hit elvesztése utáni ego-összeomlás arra készteti az egyént hogy minden addigi világszemléletét revizionálja és újraértelmezze .
Ez a tendencia azonban ebben a szakaszban már a végkifejlet, mert a hit elvesztése után, a "külső vagy belső" agresszión túl - újabb személy vagy tényező is lehet a hit tárgya, amin keresztül ha megismétli a szituációt, akkor tartósítja a projektív kritikai állásfoglalásait, és nem a szemlélete fog korrekcióra szorulni önmaga szerint, hanem a hit tárgyának valamilyen alacsonyrendűsége fog definiálódni.
Ha a hit nem tud regenerálódni más istenségeken keresztül, akkor mindaddig boldogtalan lesz míg új viszonyát nem alakítja ki, így a boldogtalanság érzetét, a fizikai fájdalmon kívül, a hit vagy a megismerés hiánya is okozza, - ami a félelem-fájdalom-bizonytalanság pszichéjével gátolja az egyén identitásának természetét. Identitás nélkül pedig a „tehetetlen” test, energia-prédaként kárhozik az áldozat szerepére.
Az analóg megismerési viszonyokban, az abszolút szimbiózis dimenzióinak megsejtéseiben, („megvilágosodások”) azok az alig elképzelhető ego-tágulások jönnek létre, ami fizikai gyönyörként egyszerre egészben át sem élhetők, mert pozitív szörnyethalás lenne, - de abba a végtelen motivációba repít ami a halálfélelem - életösztön transzformációival kvantumjaira bontja az ego-t és ugyanakkor egyesíti is a totál abszolúttal. – ezek az érzetek fénysebesség szerűen generálják megszűnésük és születésük egyidejű történésének érzetét, a szabadság eszenciájával, - és az idő-tér logikai nagyságrendjeit tetszőleges fókuszokba állíthatják, a pusztán csak logikai tudat számára, kezelhetetlen irracionalitással, - hálózati rendszerbe téve a differenciálás, szintézis-fuzionálás irdatlan őrületével és mámorával.
Az Analóg megismerés, - a minden dolog lényegének azonosságára helyezi a hangsúlyt, - az érzékelések, mint mérőpontok, - természetszerű saját realitását nem alá és fölérendelt hierarchikus-mechanikus síkon értelmezi, hanem központ nélküli hálózatban vizualizálódik a valóság képzete, mely az igazságok összessége, - ezért a valóság nem egy konkrét végtelen, mint a hitben isten, - hanem a végesek végtelenje. Ha a végtelent képesek vagyunk irracionálisan is felfogni annak, ami a tiszta (értékmentes) logikában is az, - akkor, többféle igazság szintézise már nem nyilvánul meg lehetetlen feladatként. (Igazság = (idő-tér logikai nagyságrend, - mint ego) (Az egyértelműségbe zárt ego mindig azt kérdezi, hogy kinek van igaza? – ennek vagy annak, vagy egyiknek se, - az, az alternatíva meg sem születhet, hogy mindkettőnek "igaza" lehet, - mert ebben minden igazság, saját érzékelési összpotenciájának és helyzetének függőségében behatárolt tükörképét kellene felismernie, ami által a különbözőségük mellett az azonosságok, mint közös eredők egységének aspektusa is láthatóvá válna.
A végtelen végessé degradálásában (ami megegyezik a véges végtelenné avatásával) - az abszolutizált mechanikai gondolkodás ok-okozati operációja egyetlen központi okra próbál visszavezetni és származtatni, mert lokáltér tapasztalatában a mechanika működik, bár ezt felhasználásához és fogyasztásához rendeli, - úgy gondolja, a végtelen létezésnek is,ennek a mechanikának kell engedelmeskednie hogy kannibalizálni tudja.
Azoknál a méréseknél ahol az anyag megnyilvánulási formáit, egyszerre részecskéknek, szuperhúrnak, kvantumoknak, hullámmozgásnak,(és még sok másnak) – tudják mérni ott felmerül a kérdés, hogy ezek miért nem foghatóak fel saját helyzetükben realitásnak ? (- habár ha a végtelent akarjuk konkrétságában torkon ragadni, (istennel vagy a végső bölcsességgel) , akkor valóban nem érdemes konkrét véges mérésekkel bíbelődni)
A kérdésre a válasz onnan nézve egyszerű,ha figyelembe vesszük a megismerés felfejlődési szakaszainak szükségszerű epocháit és a velük járó zsigeri-kritikai álláspontok egymást kizáró regresszivitását.
Az analóg látásmódban, ugyanahhoz a megoldáshoz, végeredményhez, végtelen út vezet és a valóság formálódása, minden relatív rész adott összkondíciójának predesztináltsága folytán a lokál és globális térrel való kapcsolatán keresztüli szükségszerűség. ami nem lehet más, csak saját természetüknek tényezői, mely a végtelen mozgás végtelen dimenzióiban, egyszerre azonos és különböző önmagával.
Teo 7. Racio Racionovics Racionov
Az érzékelésben abszolutizált racionalizmus, természetében alárendeli olyan információk tartalmának értelmezését, amik nem konvertálhatók saját rendszerének favorizált alkalmazásaiban, - ezért a más dimenziókból jövő érzékeléseket tévedésnek, megtévesztésnek, de leginkább tudománytalannak tudja be. Ezt olyan hatékony presszióval teszi, hogy aki nem tudja tettét az előirt készletből megindokolni, az minimum a lelkiismeret rossz közérzetével és kényelmetlen tisztátalanság érzettel leírtan bűnhődhet
- mindig és feltétlenül racionálisra kell átkódolni a más dimenziókat, (mint pl. az általa jegyzett, „magas kultúrában”, a művészetet: ahol a tartalom elsődlegesen irracionális dimenziók fúziójában születik és közvetítődik, - azt is a „mi a mondanivalója” igényében megerőszakolva próbálja átkódolni, hogy a normaideológiához tartozó racionalitás maradjon mégis csak a kizárólagosan üdvözítő, felsőbbrendű információs csúcsdimenzió, mert amúgy a világ értelmetlen és primitív lenne, a "hagyományos" érzékeink hallucigén torz természetében
-
A nagy akadályt, az jelenti hogy "valami" nem engedi meg ennek a logikának a többértelműséget, - a változások olyan természetét, mely túlléphet saját biológiai idején. Ez arra mutat, hogy saját végességének nincs tudatában, természetének határai ismeretlenek – ( az öntudatra ébredések visszatérő emlékeinek feltételei még nem jöttek létre, (analógiák) - a faj mint kollektív tudat, kifejlődési szakaszának egy időstádiumát, gyerekkorát éli), -
A faj egyrészt „felsőbb”értékűnek tekinti önmagát (a létezés magasabb rendű értelmének, mert úgy gondolja hogy célért, eszméért küzd és nem a „céltalan életet” !?!?!? éli) – másrészt nem tudatosan, - keresi azt az átfogóbb identitást amiben felismerhetné magát teljes egységében, mint részt, - azaz irracionális dimenziójában érzi hogy virtualitásában sem könyvelheti el magát a világ közepének és csúcsának, ahogy kísérti a teljes fajt, (mint "egész világot"), - halandóságának lehetőségével
az ego-identitás, a kreált modellek mitizálása által teremti meg kollektív identitását és fogalmazza meg az isten abszolút dimenzióit, amely egyrészt a „nagy egészet” szimbolizálja, mint megismerhetőt és érthetőt, másrészt pedig, személyes érzelmi identitását is megtalálja benne azáltal hogy a teremtés mégis csak őérte történt, - így önmaga tükreként (istenben) megmaradhat a világ közepének és a „nagy egészet” is zsebre teheti – (ez, - mintha az öntudatszintek konvergálása lenne potenciájuk kifejlődése irányában, ahogy a "rész és az egész", ego-transzformációi, tetszés szerinti identitásukat vehetnék fel !?.)
A viszony szimbolikus jellegét mutatják hogy a belső tartalmak kivetülései, metakommunikációs tartalmúak - ( pl. a „semmi” belső érzetben, mint űr, mint valaminek a meg nem fogalmazott hiánya, véglegesnek tartott megszűnése, vagy ennek lehetősége - az ismeretlen érzékelése, megismerhetetlenségének fel nem dolgozott hátterében, - kivetül egy megkreált "külső" absztrakt semmivé, amit változatos vizuális formában képzel és annak „természetrajzát” tölti meg praktikus azonosságjegyekkel, amely projekciók nem mindig happy-endel végződnek, mint pl. a neurózisok, paranoiák, vagy elmebajok esetében,
- itt a semmi, olyan létező valami lesz, ami által a világ átláthatatlan véget nem érő félelemmé alakul - (annak ellenére hogy racionális logikájában nem létezhetne)
- mivel ennek a semmi-érzetnek jelenléte mély érzelmi nyomatékot hordoz, - a kivetült kép már a racionalitással sem ismerhető fel, mert annak a helyébe lép, - a belső világ felől jövő érzetek abszolút reál „tényként” lesznek megélve, az un. „egészséges” tudatnál is, - ahogy a külvilágot mint érték-transzformáció által értelmezett képet visszavetítve és „ténynek” betudva dualizálja, „külső és belső” szemléletének viszonylatait, - („igaz-nem igaz, szubjektív-objektív”)
– ezáltal már teljes azonosságban saját mítoszával, aminek így már külön eredője lesz saját igazságából, és külön eredője lesz az igaztalannak is ami szintén a mítoszhoz tartozik mint polarité, de nagyon praktikusan, - leválasztva és elkülönítve, az ördög társdimenziójával, minden rossz egybegyűjtő szemeteskukája lesz, amit már kontroll nélkül, önmagunktól függetlennek tekinthetünk, ami nem a természetünk része, csak beszennyez minket” – jól sejthetően hogy ez nem az önkontroll és öntudat kialakításáért történik, hanem az ösztönöknek a kondícióját erősíti, amiben ezek a feltétlen hitnek, vagy akaraterőnek tulajdonított dualitások, kivonják a létmasszából a jó eszenciáját és mindig egyértelművé teszik önmaguk számára a felismerések és cselekvések irányát, az értékítéletek szempontjából. - (ami a szubjektumok identitásának alapkészletéhez tartozik.)
A tudatnak is leginkább ösztönös aspektusai vannak, azáltal hogy azonnali célirányos teljesítésre kényszerített.
Ha a tudatot nem ebben a ringlispílben vesszük szemügyre, akkor mutatkozik egy olyan természete, amiben mint érzékszerv, - idő és tér-érzékelőként képes differenciálni és kódolni, majd visszatranszformálni az alapérzékekhez, a különböző idő és tér tartományokat, ami általános kódolások lehetőségének alapja.
Teo 8 – téridőmérő (ezomező szántás)
A hagyományos filmvetítőnél a kb. 24 képkocka /másodperc vetítési sebesség, megegyezik a „szem-agy” normál üzemű mozgásérzékelő tartományával, (ezzel időszinkronban van) Ha felgyorsul a vetítési sebesség akkor először „vicces” lesz a mozgás jellege, majd a képfeldolgozási kapacitásunk közelíteni fog teljesítőképessége határához, amikor is egy gyorsuló szakasznál, ahol már csak fényvillodzást lát, elveszti linearitás érzetét és a történeti film, kvantumjaira esik szét és így az értelmezési lehetőség is megszűnik.
Ha álló képkockákat látunk egymás után, akkor a történés- kvantumok, folyamat logikáját (idő) a tudat megpróbálja szintézisbe ("időbe") tenni és azon keresztül értelmezni.
Az értelmezési lehetőség alapja egy A-tól,- B-ig terjedő érzékelési tartomány, - az ezt el nem érő vagy meghaladó „információk”,az adott kondíciókkal már hozzáférhetetlenek maradnak, (a „káosz” és a „véletlen” fogalmával jelölve) - és ez még csak, egy „minőség”- összkondíció, mennyiségi határait érinti). Az „egymást nem látó”, különböző minőségű dimenziók, melyek ettől független áthatják egymást, - „üres közegnek” érzékelve a végtelen sűrűség viszonylatait, hozzák létre „tér” fogalmukat és a saját lokálterükben megvalósuló mozgásuk folyamatának memória-kvantumjaként az „időt”.
Ebben az értelemben a tudat, a hatodik érzékszervünk, a látás,hallás,szaglás,ízlelés,tapintáson kívül, - tér - idő érzékszerve is van, - illetve az adott receptorok melyek a végtelent szelektíven megbontják, - mozgásuk koordinálásának viszonyaként kódolják , a lokál-teret, és annak „objektív” tulajdonságainak tartott,- virtuális érzékelési viszonylataik polaritásain keresztül a globál-teret is.
Ez annyit tesz, hogy az idő–tér konstrukció, - nem a valóság közvetlenül analóg része, mint ahogy semmilyen érzékszervi szelekció és tapasztalat sem, - hanem az érzékelések természetének egy formai megnyilvánulása.
Feltételezhető, hogy a számunkra közvetlenül érzékelhető-értelmezhető tartományon kívül is ugyanez a helyzet, csupán a végtelen variabilitású minőségek létezése, "hasonló aspektusból szelektálja a végtelent".
Az „anyag” abszolútnak tartott tulajdonságai és mozgástörvényei csak a mechanikában létezik, - ami azonos, a relatív lokáltér konstellációi, és a konkrét szelekciós érzékelés, felhasználói viszonyával, - ezek mint viszony-mértékegységek, - x, idő és tér nagyságrenddel érzékelhetőek és értelmezhetők, - ellenkező esetben, a „törvény” mint feltétlen központi, egyértelmű és megismerhető és mint az abszolút valóság lenyomata, elsőként „kívülről” - egy egészben tenné láthatóvá számunkra a végtelent, ami nem egy szimpla mutatvány lenne, belegondolva hogy a semmi dimenziójából , vagy isten visszapillantó tükréből kellene szemlélni, mert így hirtelen nézve csak ez a két nézőpont van kívül a végtelen „mindenségen”, és egyben azt is jelentené hogy érzékszerveink tartománya magába foglalná, a végtelen érzékelésének összes véges módozatát.?! (erre nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ha már marhák vagyunk, ne legyünk hülyék is)
A mindenkori felhasználói-értelmezés aktuális realitásától eltekintve kaphatunk analógiát a valóság hétköznapi felfogásához is. >>>
A hangya és a pilóta perspektívák, saját felhasználási területeiken (lokálterükben) alkotnak adekvát viszonyokat mozgásukhoz, - realitásérzetük, a valóság, - igazságként való értelmezését teszi lehetővé.
A föld síknak vagy gömbölyűnek tartott tulajdonságánál, ugyan ez a helyzet, - mindkét mérőpont, (és bármilyen más mérőpont), csak RELATÍV KÖZPONTUSÁG-gal nyilvánulhat meg helyzeténél fogva, egy x idő és tér helyzetből kiindulva értelmezi információját, - x számú érzékelési kondíciója által. (ha a föld mozgásban lévő "gömbölyűsége" „pontosabb vagy magasabb rendű” információ lenne, mint mozdulatlan síknak érzékelt dimenziója, akkor vízmértékünkbe kéne erősen kapaszkodnunk, a pályáján 32km/másodperc sebességgel száguldozó földgolyó miatt és orvoshoz fordulnunk "hagyományos" érzékszerveink hallucigén természetével
-
az elméleti fizika helyenként mintha meg is tenné ezt azzal, - hogy 'egyesített' érzékszervet (istent, "kozmológiai állandót") feltételez a nagy általános fizikai elméletek szintézis lehetőségei között - itt a tudat lenne a statikusan mechanikus végtelen középpontjában és ebből indulva elhagyva a véges világot, a semmiből kívülről látná az összes dimenzió megmérhetően érzékelt mozgását - ebben az érzékelésben, mindent látnánk tudnánk és szédülnénk is a föld forgásától meg nem is - és ahogy a költészet Optime Atyája jótékonyan sugalmazta: - 'nem fog a macska kinn is benn is egyszerre egeret'
A relatív központúság, logikai következmény, - a létezés megkerülhetetlen végtelensége által, illetve maga ez a formális, irracionális logika, ami a végtelent feltételezi, pont olyan mint a végtelen, aminek kezdet és vég hiányában, közepe és központja sincs, ok nélkül és bizonyíthatatlanul magára eszmél, önmagában lévő okának evidenciájában, ugyanakkor a végesek által, számtalan középpontja van és így ezek a tartalmak is folyamatosan transzformálódnak, a többértelművé tett megközelítésekben. A valóság irracionális hálózati egységén keresztül és konkrétságának abszolút relativitásában határozza meg ezt a természetes többértelműséget, ami minden realitást polarizál, az egyedül szintézisként felismerhető legjellemzőbb tulajdonságban; - a MOZGÁS abszolút jellegében, ami egyfajta olyan totális „létlényeg”, aminek önmagában való logikája, csak „befelé” láthat és ott is csak magát láthatja, mint végtelen formájú, de analóg tükörképeket
ugyanakkor létezésében - aminek „külső szükségszerűségét” a „SEMMI” létének és nemlétének lehetetlensége adja, - ebben a „nemléti lehetetlenségben”, - a sohasem volt és lehetett volna egyetemes skizofréniában, a klasszikus filozófiai kérdésfelvetés is felidéződik, mely szerint ; „miért nincs inkább semmi, mint a valami”)
Belső szükségszerűségként, a mozgásnak ez a parányi önmagára eszmélései (öntudatocskái) vég nélküli ismétlő és helycserés motivációi, megsemmisülni és megállni képtelen formáiban, adja a jó okot számunkra, hogy a kozmikus állampolgárok hontalan életművészetének himnuszait és szimfóniáit, kérődzve öklendezzük időtlen időkőn keresztül, - ami ebben a konstellációban csak az abszolút örömelv és az egyetemes szimbiózis kapcsolatának szimbóluma lehet
Vigeland
alapirányok
- nyom és nyomozó (tér és idő)
- össze vannak nőve, - egy felhasználó dimenziót képeznek - a nyomon követhetőnek értelmezett logikája van a nyomolvasó számára - (ez ezért, az azért) - ez a szükségszerű de értelemmel elérendő okozati 'megismerés' ami megmarad a 'relatív' lokál téridő arányainak kereteiben,- ennek 'belső' következetességében, egyben mindig minden valami miatt olyan, amilyen (így a kérdésfeltevések is) - de ezek a megszámlálhatatlannak tűnő meghatározók, mégis mintha kizárólag a létezés egyfajta 'központosított' tudattalanjából jönnének -
közvetlen a sors vagy karma elrendeltetett irányának képzetében, (ami megokolná a végtelen 'láncreakcióit' is) - ebben az identitás egy 'felelős' létezést jelent, a törekvés lépcsőzetes feladatként való teljesítésében, a hit mint érték, - kollektív etikai ideológia megvalósításával - ezek a hangyaszerű, hierarchikusan rendszer központú dimenziók formái, amik 'kijelölik', kivetítik igényüket az eljövendő meghatározókra is, a cselekvéseik irányához
a másik forma - önmaga tükrében, az egoján kívülálló szemével látó kép, személytelen szimbóluma érződik visszacsatoló jelleggel - az elvonatkoztatott érzékelés formálódásának és kapcsolódhatóságainak viszonyait kereső és kódoló - ami nem teremti, nem tervezi, nem irányítja és nem is bizonyítja magát, csak érzi formálódását
- az 'első lépcsős' általános vagy metafizikai tapasztalás is az organikus érzékelésen alapul természetszerűleg, de dominánsan a téridőktől független határtalan analóg azonosságot keresi, ezért szemléletében az ősi és a 'jövő' utópisztikussága egy létidőn belül azonosítható, az eszközök és formák változásától elvonatkoztatva
erről az oldalról látszik a fajgenetikai kondíciók által lehetővé tett érzékelés téridőhöz kötött helyzetéből, hogy azok genetikai predesztináltságuk kiteljesedésén túl nem 'fejlődnek még tovább' -
az időt kinyújtjuk a 'végtelen felé a bizonytalanig' hogy elképzelhetetlen, elgondolhatatlan mennyiségekben utazzunk, mégis teljesen azonos fajgenetikai idő jellemző lehet csak mindenhol, mivel a logika, a véges dolgok végtelen halmazát képes csak végtelenként felfogni és értelmezni téridőtől függetlenítve - megnyugtatóan, hogy a faji egot, teljes genetikai időskáláján túl, nem a 'tökéletesben' elérendő cél, vagy az ennek tulajdonított értelem predesztinálja - maximum, identitását kereső korszakában, ahol létezésének eredetét, érzelmileg maga is irracionális és illogikus természetével kapcsolja össze, a hite révén
- mivel a tér-időktől függetlenül nincs konkrét központi memóriája a létezésnek így az időn kívül, a végtelen logikájának racionális és irracionális eredetét, a megismerési igényű törekvéseknek, a többértelműség viszonylataiban kell felfogniuk ;
- amit teszünk és ahogy tesszük, az időn kívül oktalan, ezzel együtt a valóságérzetet adó érzések, az irracionális természetű hitvilágon keresztül válnak érzelmekké és tudatilag identitássá
a tudat logikája és az érzések hit által formált érzelmei, az a visszatükrözhető kettőssége a személyiségnek, amiben ez a többértelműség feloldódik
a lét és a semmi kérdésfeltevésében, a poláris logika határai körvonalazódnak, ahol 'kifelé' nem tud már vizualizálni és következtetni - így befelé kényszerül keresni a semmi érzetének eredetét és a létezés valóságát - a semmi létének logikai lehetetlensége és az érzések öntudatlan kivetüléseinek természete azonossá válik a megismerés-megértés fúziójában - a semmi kísértésének képzete, ami tudatilag egy faj halandóságát nyugtalaníthatja, már a belső érzetek sajátsága lesz és nem a 'külső' megismerhetetlen valósága - azonosan a hitvilággal, aminek természetében is belső késztetések transzformációi vetülnek ki
....a megértéssel tetőződik és fejeződhet be a mentális kiteljesedés, ez viszont elsődlegesen 'belső' mozgásra motivál, vagyis a 'világ megváltoztatása' helyett, a róla való képzet megváltoztatásában jelenik meg
- a harmónia, mint az érzés minősége fontos az életnek, - fontosabb mint a működés 'bárhogyan' ami a jövő, célként látomásának eredménye - a konkrétumok mezején mindig mindennek jó oka van arra, amit, ahogy csinál - a kiteljesedett és polaritásait elhagyó szintézis, vagy a tér-időben tovább nem kapcsolódható ideák, pedig befelé konvergálva roppannak össze saját fekete lyukakként - bennük a felbomlás egy új szintézishez, - fizikájának nyers öntudatlan tülekedése, a folytonosan formálódó idea irracionális vágyának valóságában (aludni és felejteni is arany)
